Köztünk szólva

Ahhoz képest, hogy a kormányzati kommunikáció - kényszerű - megújítása lett itt elképzelve, a reformok ügyes magyarázata, úgymond, Demcsák Zsuzsa fölbukkanása és elbukása elég hangosra sikerült.
Persze, úgy általában nem rúgunk a halott (lemondott/visszalépett) oroszlánba, de ezúttal meg mégis.
Meglehet, a férj üzleti és baráti kapcsolataival minden a legnagyobb rendben. Tudjuk, a látszat néha csal, meg aztán emlékszünk, hogy Lamperth Mónika ura sem haverságból koccintott a derék Kulcsár brókerral, hanem mert pohár volt a kezében.
Haladjunk.
Az egyelőre inkább csak vélelmezett bűnügyi szálnál kínosabb (már amúgy politikailag), hogy a hitvallásában a szegregáció meg a gyermekszegénység fölszámolását célul tűző kabinet új hangja menekül a bölcsődéből, ha a Bélukának csak egy váltásruhája van, és összekoszolja a máshoz szokott Demcsák-gyereket.
Zsuzsa bizonyára jóravaló, bár a sors által kissé elkényeztetett lélek, aki a legjobbat akarja utódainak. Ráadásul abban a kellemes helyzetben van, hogy meg is adhatja nekik. Írathatja őket magánoviba, alapítványi iskolába, Benedek pedig barátkozhat ugyancsak jól szituált gyerekekkel, távol az állami-önkormányzati közoktatás rideg világától.
Végtére is így megy ez, gyanítjuk, politikusaink jobbára nem lakótelepi bölcsödébe küldik örököseiket. Új arisztokrácia - mondaná talán a plebejus Orbán, és valahol igaza lenne.
Oké, sajnos kicsit álszent ez így. Tartunk tőle, hogy sokan vélekednek Demcsákhoz hasonlóan a hatalmasságok közül, legfeljebb az ügyesebbje már megtanulta elhallgatni a gondolatait.
Kormányszóvivőként ez pedig felvételi követelmény.

"Én kísértem őt egy franciaországi úton, ahol arról győződhettem meg, hogy igenis Kádár János, nyugodtan merem mondani, szociáldemokrata politikus volt" - incselkedett Horn Gyula Tolnán, a szocpárt Nyugdíjas tagozatának vendégeként, kevéssel azután, hogy az elnökválasztó kongresszuson Gyurcsány Ferencre emelte morzsa kezét, és figyelmeztette, ne nyisson újabb frontot a szentéletű első titkár emlékének taposásával.
Mármost Horn Gyula nálunk jóvalta képzettebb a munkásmozgalom történetében, de ezzel a gondolattal azért vitába szállnánk.
A szociáldemokrácia valóban arra szegődött, hogy a kapitalizmust megsemmisítse, és új világot, szocializmust teremtsen. Vagyis, hitték, a tőke-munka ellentétnek a szociáldemokrácia sikere vet majd véget, kikerülhetetlenül.
Csakhogy szociáldemokraták és kommunisták útja (legkésőbb) 1917-ben elvált egymástól. A szocdemek (ha még nem is mondtak le eredeti céljukról, mint azóta) a parlamentáris demokráciát választották a bolsevik forradalom helyett, választójogot és parlamentáris kormányzást követelve, sokszor szemben a konzervatívokkal és liberálisokkal. Míg a kommunisták kombattáns, rendszerellenes erőket hoztak létre, a szociáldemokrácia a rendszer része lett - mégha a demokrácia választása veszedelmeket hozott is a végcélra nézve.
1945 óta a kontinens nyugati felén balközép és jobbközép pártok vetélkednek, '89 óta, úgyahogy, nálunk is. De míg a világháborút követően a boldogabb Európa jóléti államot és parlamentáris demokráciát épített, Magyarország sötét és nélkülöző diktatúra volt. Még akkor is, ha Kádár népbarát politikusként, és rendszere konzerválásának céljából igyekezett is emelni az életszínvonalon.
Ám a demokrácia, fájdalom, nem a hétvégi házról meg szarbarna Trabantokról szól. Magyarországon épp a választás szabadsága, és a polgári és politikai jogok gyakorlása volt lehetetlen - vagyis mindaz, ami egy demokráciát demokráciává tesz. És ami egy demokrata, így egy szociáldemokrata számára is a legfontosabb.

Mi indulat helyett inkább a nyugodt, az építkező, a hazát szolgáló felemelkedés reformpolitikát képviseljük - fogalmazott Gyurcsány Ferenc a Fiatal Baloldal Che Guevararól elnevezett rendezvényén.*

Hála Isten.
Képzeljük el, amint Che Guevara is inkább nyugodtan építkezik, amúgy reformpolitikásan, ahelyett hogy gépfegyverrel meg machetével hadonászott volna.
E blog egyik első bejegyzésében már utaltunk rá: bármit is gondol a FIB, Che egy demokráciában nem lehet trendi.
Most szívesen megismételjük a kormányfő kedvéért.


* hogy így fogalmazott-e, vagy csak a fiatal baloldaliak nem ismerik a birtokos esetet, rejtély.

Rövidke MTI-hír, mégis sok sebből vérzik.
Először is itt van ez a mentén. "De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén... hanem nemde az ilyen-olyan értékek mentén."
Igaza van Esterházynak, anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni.
És akkor abba még bele se mentem, milyen látványos sikereket ért el az SZDSZ a környezetvédelem terén.
Meg hogy külön öröm attól a Kovács Kálmántól olvasni ilyet, lényegében a seggéhez tapadt a bársonyszék, és aki irigylésre méltó gyorsasággal vedlett át informatikai szakpolitikusból zölddé, nyilván ugyancsak az értékek mentén.

Rogán Antal játszóteret húzna a Parlament elé - hogy iróniának szánta-e vagy komolyan, azóta sem tudom eldönteni. (Persze kérdés, hová mutatna ez esetben az irónia hegye.)
Pajkos belvárosi gyerekek helyett egyelőre pajkos terroristáké a Kossuth tér, akik választott vezetőink lemészárlását fontolgatják, állítja Szilvásy kancelláriaminiszter, miután belehallgatott néhány állampolgári telefonba.
Pár napra rá - ma éjjel - ismeretlenek Kalasnyikovval nyitnak tüzet a rendőrkapitányság épületére - nincs, aki elkapja őket.
A hétvégén keretlegények tüntetettek a Hősök terén. Ezen mindenki meglepődött, pedig 2003 óta teszik, minden évben. A gyülekezési jog korlátozását (egyébként helyesen) ellenző Fidesz alelnöke a később pórul járt BRFK-székház előtt tudakolja, miért nem tiltották be a rendezvényt, hivatkozva egy alkotmányellenes (és a Fidesz által - megintcsak helyesen - elvetett) fővárosi rendeletre.
Hiller elhatárolódásra szólít, nem tisztázott, milyen alapon.
Ugyancsak a hétvégén lovas huszárok részvételével (és, némileg ellentmondásos módon, árpádsávos zászlók alatt) emlékeztek az ötven éve meghalt Horthy Miklósról. A kormányzóról amúgy a múlt rendszer április negyedikéit celebráló Koltay Gábor rendezett filmet, neves besúgók és történészek asszisztálásával. Egyikük a szocializmus éveiben publiált fő művében még úgy tartotta, Horthy meghalni küldte katonáit a Don-kanyarba.
Jogos a kérdés, van-e ilyen ország, vagy a szemünk káprázik.

Az alapvető szabadságjogok érvényesülésének az nem garanciája, hogy van egy népbarát politikus, aki adott esetben nekiáll bontani a kordont, mert én nem tüntethetek. Az én szabadságjogaimat az fogja szavatolni, ha vannak erős, tekintélyes olyan jogintézmények, ahol én magam érvényt szerezhetek a jognak, mindenki által elismert eljárások folytán."

Elolvastuk hát az esszét: Ferenc mintha ismét Orbán Viktorral nézne szembe, feltűnő viszont vonzódása az elemzői megállapításokhoz; egy Debreczeni József veszett el benne.
Helyenként méltánylandó témafölvetés, kevés állítás.
A Kádár-rendszerről írottak kapcsán biztos összerándul majd néhány szocialista arcizom, bár az is érdekelne minket, Frank mióta látja így.
A reformokat nem ebből (és nem is Sándor mérsékelten nézett tólksójából) érti majd meg a magyar.

Ferenc százezer karakterben néz szembe a fölmerült nehézségekkel.
Akad-e magyar ember, aki elolvassa?
Mi végre ez az egész?
Hétvégén ízekre szedjük a dolgozatot, keep in touch.
Jövő héten aztán Friderikusz Sándor műsorában osztja a reformészt a magyar baloldal Öveges professzora, alig várjuk.

Mit nem adnék egy '98-as Fideszért - olvastam pár napja az UFiblogon, és gondoltam, kezdeni kéne ezzel valamit. Azóta úgymond fölgyorsultak az események, sőt a kezünkre játszottak. (És igen, továbbra is vizsgaidőszak van, ezért az elhatározás és a megvalósítás közötti pár nap.)
A '98-as Fidesszel nem sok baj volt, szent igaz. (Amennyire emlékszünk rá, teszem hozzá, tizennégy voltam akkor, aki pedig "most mit nem adna", tizenkettő, de tegyük föl, hogy érdekelt minket a politika.) Jelentkezzék, aki akkortájt nem vélte úgy, elkélne egy pofon Hornnak, amiért épp bebetonozni készült a Dunakanyart, és azt hajtogatta, nincs alternatíva.
Pedig akkor volt igazán.
A miniszterelnök-jelölti vitán egy a magyar nyelv fonetikai szabályaival harcoló egykori pufajkás ült szemben a már nem annyira jófej, ámde jelenlegi, példabeszédekhez és szótagoláshoz szokott spirituáls önmagánál százszorta fogyaszthatóbb (szerethetőbb, mondanám már-már) Orbánnal.
És mintha menne ki a fejből, de a ballib sajtó is várakozással tekintett az Orbán-éra elé, mondván, hátha maradt benne valami régi, rendszerváltó önmagából. (Aki kételkedik, szóljon, és hozok neki idézeteket a 168 Órából.) A folytatás ismert: kisgazdák a kormányban, megfigyelési ügy, némi hatalmi arrogancia és nagyszámú fantomcég.
Orbán a baloldalon ma az ördög maga. A tőle való félelem sokszor irracionális (és így indokolatlan), de az biztos: mai ultimátumos, tizennegyedik havi nyugdíjas, kivonulós, családi benzines politikája a liberálisok számára (és itt ne az SZDSZ-es értelmiségre gondoljunk, ha kérhetem, hanem magunkra) elfogadhatatlan.
Tudjuk, a szabadelvűek jó része nem szavaz az SZDSZ-re, és hát tényleg: miért tenné?
Ebből kiindulva újra és újra napirenden a téma: kéne egy polgári liberális-konzervatív párt.
Persze nem olyan MDF-szerű, Ibolyáéknak az egykulcsos adó jelenti a liberalizmust, váljék egészségükre. Egyébként meg konzervatív nevelés, börtönbe a drogosokkal és legyen 2007 Szent Erzsébet éve.
Magunk májusban, a Fidesz-kongresszus idején a Nemzet által épp akkor betámadott Pokorni vagy Stumpf által vezetett liberális párt ötletét vettük föl - hozzátéve, hogy a jobboldal vezető ereje 2010-ben is a Fidesz lesz. A vele szövetséges KDNP leválásának és egy nemzeti liberális pártnak más célja nem lehet, mint a Fideszt elutasító keresztény és szabadelvű szavazók összegereblyézése.
Novemberben megkérdeztük az ugyancsak hírbe hozott Rogán Antalt, mit szól az ötlethez, de ő pártpolitikából felmentést kért, és megkapta.
Hogy Schmidt Mária (már) nem föltétlen híve Orbánnak, arról pedig itt is esett szó néhány pószttal alább.
Mindezek alapján akár legitim (bár érvekkel alig körbebástyázott) véleménynek is mondhatjuk, ha valakiben fölmerül: a főigazgatónő a Viktor utáni időkre készül.
A baj a módszerrel van.
Hogy Egei Antal után ismét egy fiktív személlyel íratunk cikket, és olyanokat adunk a szájába, hogy attól Marx is izgalomba jönne.
A (persze egységes) nagytőke betette tyúkszaros lábát mindenhová, Orbán viszont nem megvehető, ez "tény, erkölcsi alapvetés, ami kirobbanthatatlanná teszi őt a pártelnöki székből". Schmidt ellenben a nagytőke embere, cikket ír a Népszabadságba, és olyan diabolikus figurákkal jár össze, mint Csányi Sándor és Bajnai Gordon. (Emlékszünk még: Pokornival is az volt a baj, hogy jó kapcsolatot ápol a ballibbel, meg kitalálta az iskolai holokauszt-emléknapot.)
Az érvelés elsőosztályú: Áder (ez a baloldali sajtó által körberajongott szívélyes férfi) lesz a liberális párt elnöke. Ő, aki a megelőző négy évben frakcióvezetőként leginkább hozta a hatályos Fidesz-soundot.
És hogy mi baj Áderrel? Haragszik Orbánra, amiért az egy elkopott miépes reformsámánt is rápakolt a megyei listára? Ráadásul beleunt a jezsuita szigorba, és nem vállalta a frakcióvezetést.
A mocskos liberális.
Orbán persze valóban kirobbanthatatlan a pártelnöki székből. Elég a legkisebb veszély, és lerántja az összeesküvőkről a leplet a Magyar Nemzet.
Azért ha szavazni lehet, mi nyomunk egy voksot arra a liberális pártra.
Aztán meg szeretnénk egy Navracsics vagy Kósa vezette Fideszt, Orbán részünkről mehet a KDNP-be.
Mária, Sándor, Gordon, János, segítsetek.

Szekeres honédelmi miniszter neves televíziósokat cipelne magával Irakba, hogy a közvélemény - úgymond - "hitelesen tájékozódhasson arról, milyen komoly feladatokat vállal" a misszió.
Irakban amúgy másfél tucat magyar katona szolgál, a hiteles tájékoztatást segítők egyike pedig, ha vállalja, Fábry Sándor lehet.
Nincs messze, hogy visszasírjuk Szabó Jánost .

Régen, három éve jártam utoljára Romániában. Láttam állami árvaházból szabadult magyar gyerekeket, egy segítésükön fáradozó ferences szerzetest, panelban szeméttel tüzelő családokat, lovasszekeret egy tízemeletes vajdahunyadi kockaház kapuján kihajtani, kóbor kutyákkal teli pályaudvarokat és sok reménytelenül élhetetlen dél-erdélyi várost.
És láttam már akkor a közelgő uniós csatlakozást népszerűsíteni hivatott plakátokat.
Románia ma Európa leggyorsabban növekvő gazdasága, bár van honnét gyarapodni, s nem hiszem, hogy az élet sok változott volna az elmúlt három évben (a talán ha tíz százalékban magyarok lakta) Déván vagy környékén.
Ezért is szomorú látni, ahogy a korábban a kétsebességes unió ellen ágálók most érveket keresnek rá, miért és miként korlátozzuk a román és bolgár munkavállalást, és sóhajtoznak, mivé lesz Európa, ha már a szőröstalpúak...
Pedig nincs más út.

Utáljuk a politikát, mégis követjük nyomon.
Most hogy csend van és unalom, emlékezhetünk, jeles értelmiségiek azon keseregnek évek óta: a magyar elfordul a közélettől, műveli kertjét, nem törődik országa dolgaival. Kádári örökség, sóhajtanak hozzá, mintha kiújult volna kínzó arcidegzsábájuk.
Ugyanezen értelmiségiek szerint túlpolitizált az ország, családok, barátságok mennek szét a nonstop választási harc miatt.
Pedig nem mennek, ha nem akarjuk.
Nem baj, ha szerettünkkel mást gondolunk a világról, csak az, ha cserébe hülyének, árulónak tartjuk a másikat.
Ha megmosolyogjuk, amiért hisz valamiben, amiben mi alkatilag nem. Ha szerinte káros az idea, ami szerintünk jobbá (gyk. szabadabbá) teszi a világot.
Ha megmondjuk neki, mit gondoljon.
Mert gondolni a világról valamit - legfeljebb értékközösséget jelent. Bizonyos értékekét. Más értékeknek nincs közük ahhoz, jobb- vagy baloldaliak vagyunk-e, konzervatívok vagy liberálisok.
Hűségesnek lenni, egyenesnek vagy félénknek, Bob Dylant és brtipopot hallgatni, zabkását enni vagy bélszínt nem lehet jobb- vagy baloldali módon. Barátkozni, szeretni sem.
Nincs kiábrándítóbb, amikor tisztességben megőszült, megkopaszodott polgártársaink (rokonaink, kollégáink) morognak az asztal fölött, s szórják egymásra az átkot csak úgy.
- Hogy ízlett a hal, apuka?
- Finom volt, kár hogy jövőre csak parizert ehetünk papírzacskóból a Gyurcsányi miatt.
- Miket beszél? Hát az Orbán a Dunába lőtte volna.
El tudjuk képzelni, ugye?
Ennek legyen vége, ha lehet kérni ilyenkor - rajtunk múlik, úgymond.

A Házon kívül a kevés értékelhető kertévés műsorok egyike: politikusokat szembesít választóikkal.
A stáb ezúttal a gazdasági és közlekedési minisztert kényszerítette föl egy Cegléd felé tartó vonatra. Kedvezményeiktől megfosztott levelezős diákok panaszkodtak neki, Kóka meg védekezett: az SZDSZ sarcolná a nyugdíjasokat is, így talán több jutna másoknak (igazságosabbá válna a rendszer) de a kormány másként döntött.
Cegléden aztán egy idős, bőrkabátos asszony támadt a pártelnöki álmokat dédelgető tárcavezérre, János meg nyugtatott: marad a grátisz jegy, nem kell félni, kezit csókolom.
Ceterum censeo: a 65 éven felüliek ingyenes utazását semmi sem indokolja, kedvezményüket a rászorultsági elvhez kell kötni. A felszabaduló összegből meg csak megoldható a (lakóhely és az oktatási intézmény közötti félárú) diákkedvzemény, akár a levelezősöknek is.
A köztársaságért, azért.

És ha már vasúti reform: újabban ritkán utazom, de úgy látszik, nem elég ritkán. (Jövőre meg még ritkábban fogok.)
A Budapest-Zalaegerszeg távot - optimális esetben - négy óra alatt teszi meg a gyorsvonat. Reggel hatkor indul, amikor még minden üzlet zárva a pályaudvaron, arra tehát hogy valami kaját magadhoz vegyél, esély sincs. Büfékocsi se. Fűtés se. Négy óra nagykabátban, sálban, könnyed tíz perces késés, futva átszállás. (Hogy miért nem InterCity-vel megy a módos, muhaha, fővárosi újságíró? Mert az legkorábban 12:50-kor indul. Fincsi.)
A kétszázhetven kilométeres út (amelynek öt órájából négyet tehát egy fűtetlen vasúti kocsiban tölt a vándor) helyjegy nélkül szinte pontosan háromezer forintot kóstál. Oda-vissza hatezret. Ma még. Jövőre első körben húsz, aztán még ki tudja hány százalékkal többet.
Kell a reform, nyilván.
Pénz is kell hozzá, ofkorsz.
De Kóka Jánosra kérek mindenkit, ne mondjuk, hogy fejenkénti háromezer forintért luxus a fűtés, vagy csak úgy megoldható, hogy a háromnégyzetméteres fülkét nyolcan beleheljük.
(Sérelmi újságírás, az.)

H.G. Wells nyílt, egyenes és őszinte embernek találta mondani Sztálint, miután 1934-ben hazazért a Szovjetunióból, nem csoda hát, hogy nagy íróink (pénzért, jó szóért, szorgalomból) most kiállnak Gyurcsány mellett - ezzel a gondolati bravúrral startol el Népszabadságban megjelnt írásában Schmidt Mária. A történész előbb nehezményezi, hogy Nádas és Esterházy morális leckét ad a magyaroknak, majd alaposan megleckézteti a két írót, amúgy erkölcsi alapon. Aztán a jobbára ismert - nem egyszer helytálló - gyurcsányozás, a trágár-hazug-dilettáns miniszterelnök portréjának megrajzolása.
Schmidt egyike azoknak a jobbközép értelmiségieknek, akik önálló ítéletalkotásra képesek, és nem elégszenek meg azzal, hogy fölmondják a hatályos Szíjjártót. Ezúttal mégis Fidesz-kompatibilisnek tűnik az érvelés, mígnem Schmidt megállapítja: a ballib elit Orbán (Jones) visszatérésétől tartva gátolja a közmegyezést.
Csakhogy Jones nem tér vissza - zárja sorait a főigazgató. Wishful thinking vagy blöff? - kérdezem, és azt is: vajon az érintettek föláldoznák-e Gyurcsányt is a "szent cél" érdekében?

Vajon mi járhatott a kormányfő fejében, amikor a miniszterek jutalmazásáról döntött ezekben a nehéz időkben?
Mert szép dolog a teljesítményelv, de ezúttal talán elég lett volna egynagy nyilvánosság előtti Köszönöm, Lajos vagy Well done, Gordon is.
Nem a kieső - költségvetési szempontból jelentéktelen - pár millió fáj, az üzenet rossz.
Vagy Ferenc azzal kalkulált, hogy jól mutat majd amikor Kiss Péter bohócdoktorokat tüntet ki a ráeső zsével?
Azt hiszem, Gyurcsány most elszámolta magát.